Regényt írni nem egy egyszerű művelet, főleg akkor, amikor az ember 11 éves fejjel kezd neki, majd amikor végre 15 évesen visszanézi, rájön, hogy valami nem jó... Én is így jártam, amikor tavaly úgy döntöttem, hogy visszaolvasom a történetem elejét - aztán rá kellett jönnöm, hogy ennek se füle - se farka.
Szóval, csak annyit kérdezek, a válaszra várva: melyik lett a jobb? :)
2005. nyara...
Az eső hangosan kopogott az ablakon. Vihar volt. A villámok hangosan csattantak egyet, elhalkultak, majd újra előbújtak fényes ostoraikkal, a sötét ég felszínére. A kutyák féltek. Vonításuk behangozta az egész várost, sőt néha még a villámok ostorát is túlharsogta. A szél néhol kicsavarta a fákat. Egy nagyobb fa betört egy ablakot. A ház tulajdonosai szegények, nem tudják kijavíttatni. Most pedig még egyet csattannak a villámok. Ám ezek már nem élvezhették, hogy fehér hárpiaként válasszák szét a sötét fellegeket. A színük vörös és égő, mintha fekete bársonyon folyna vér. A távolban sikítás hallatszódna, de a karmazsin ostorok pattogása elnyomja. Sötét éjszaka a mai. Senki nem tudott a vihar érkezéséről. Hirtelen jött, de nem egy kis futó zápornak tűnik. A tenger habjai meghajolnak a vörös korbácsok előtt, és táncot lejtenek nekik. A hullámok habjaitól pedig nem menekülnek a kinn maradt szörfösök sem. Sok ember életébe kerül ez az éjszaka. Eggyébe még különösen. Az ő vére festette vörösre a villámokat, és korbácsolta fel a hullámokat. A természet teljesen megbolydult. Lassan világosodni látszanak a felhők, de egy kis idő után, egy újabb mennydörgést követően ismét sötétebbnél sötétebb felhők tódulnak oda. A legsötétebb márvány borítja az eget. Szobrásza ezért a vérével fizetett. Ám már vége… Lehet, hogy meghalt? Ugyanis a villámostorok újra fehérre változtak. A karmazsin már lekopott róluk. Egyre hangosabbak. Új áldozatra vadásznak. De hol? Az összes lény, ami még él és mozog, elmenekült, és a vihartól próbálja megvédeni magát. Senki sincs az utcákon. Vagy mégis? Mintha egy róka járkálna fel s alá egy ház tetején. Esetleg egy farkas. Vagy egy ember? Egy árny… Egy árny, amit talán a villámok taszítottak ki magukból, de lehet, hogy mindössze egy kóbor lélek. Azt mindenesetre nem sejti, hogy valaki figyeli őt. Valaki, aki nem fél a vihartól. Bár ő is menedékből szemlélődik csupán, de nem retten meg a villámcsapásoktól. Rezzenéstelen arccal áll az üvegajtó mögött, a függönyt elhúzva, és lesi, ahogy a titokzatos árny jár-kel a tetőn. A következő villanás hang nélkül marad, ám pontosan megvilágítja az idegen arcát. De túl messze van. A kíváncsi szempár így nem tud meg semmi újat. Az árny viszont észreveszi őt, és elfut. Egy könnyed mozdulattal átugrik egy másik tetőre és elrohan. Az üvegajtó mögött leereszkedik a függöny, a villámok pedig újra vörösre váltanak. De mégis: mintha arról vitatkoznának, mi is történik most, folyton két-két ostor csap le. Az egyik hófehér, a másik karmazsin. Nem tudnak dönteni. Aztán még egy utolsó kettes robaj, és a vörös eltűnik. Ismét a fehér uralkodik. Az árny pedig visszatér a tetőre. Már tudja, mit kell tennie. Szeme vörösre vált és a függöny ismét felemelkedik. A figyelő egy újabb segítséget kap. Ismét egy néma villanás. Az árny valami emberszerűség, de nem teljesen az. Viszont, mintha ismerős lenne a kíváncsiskodó számára. Azonban az újabb néma villám újabb áldozatot szül: az üvegajtó kitörik, és a szőke fürtökön karmazsin patakok szelnek utat maguknak. Az ég ostorai ismét vörösen pompáznak. Sokáig. Minden egyes villanás. Minden egyes hang. Néma. Vörös. Átkozott… Az egész éjjel az! Minden, ami ekkor történt, minden, ami most eltűnt, és ami érkezett, az egész város… Egy elátkozott éj. Újabb villanás. Az eddigiekkel ellentétben már van hangja. És nem ismer lehetetlent. Fehér ördögként cikázik át a fekete márványon, szinte szilánkokra törve azt. Feltámadt vagy épp eljött a végzete? Mindkettő egyszerre hangzik ki fájdalmas bődültéből. Nem érez mást, csak fájdalmat. De most kap még egy esélyt. Egy utolsót. Mely egyben életének első kezdete, és az utolsó végzete…
Aztán íme, amit ma, 2010 nyarán sikerült megalkotnom:
1752. London.
- Uraim, tudom, hogy első hallásra talán kissé bizarrul hangzik, de nem vagyunk egyedül. – A teremben ülő természetkutatók, biológusok, orvosok és más tudósok tömegén most elégedetlenségről árulkodó, hitetlen sóhaj futott végig.
- Ne bolondozzon már, Mr. Forehead! Azt mondta, kezében tartja világunk legnagyobb felfedezésének egyértelmű bizonyítékát, erre kiáll ide elénk, komoly tudósok elé, akik hosszú évekig küzdünk, hogy többet tudjunk meg Földünk oly rejtélyes természetéről. Persze, mi is hiszünk a felsőbb hatalmakban, de higgye el, voltak, akik még magánál is biztosabban álltak ki ide, és számoltak ki földön kívüli élet…
- Nem! – szólt közbe nyugodt hangon Mr. Forehead. – Szó sincs itt földön kívüli életformákról, marslakókról, akik jönnek, és elfoglalják a Földet. Nem olyan mesebeli lényekről beszélek, akik talán a Föld közepén várnak ránk, bár biztos vagyok benne, hogy egyszer erről is írnak majd. Nem uraim. Olyan lényekről beszélek, akiket eltemetjük agyunkban, a fantázia világába űzve, mert nem akarunk tudomást venni róluk. A fennmaradt történeteket alaptalan humbugnak tituláljuk, amiket azért írtak, hogy szórakoztassák a népet. De uraim, ők léteznek! Láttam őket. Láttam, hova száműzte őket a hitetlenség. Láttam, hogyan élnek, befogadtak maguk közé. Azt pedig, hogy kerek egy hónapot töltöttem ott, onnan tudom, hogy a tíznapos utazást leszámítva pont huszonnyolc napot voltam távol.
- Térjen már a lényegre! Maga álmodozó bolond! Kik azok az ők?!
- Hát nem értik? Ők mind! Mind-mind, akikre köpködve mondjuk, hogy mind csak mese, legenda, sületlenség… Ők mind élnek! – Az öreg tudós gondolatban újra maga elé idézte a látottakat, s szemébe először a meghatottság, majd látva, hogy senki szeméből nem csillan egyetértés, a bosszúság csalt könnyeket. – Szóval nem értik. Hát akkor jöjjenek a bizonyítékok.
Az öreg levonult az emelvényről, majd két fiatal segéddel tért vissza, akik egy hatalmas ládát cipeltek magukkal. Mr. Forehead ismést fellépett az emelvényre, megköszörülte torkát, ivott egy kortyot, és újra magyarázni kezdett.
- Uraim. Valószínűleg nem fognak nekem hinni. Én is csak nehezen hinném el, ha más mesélné nekem, de én láttam. – Lenyúlt a ládába, melyet közben a segédek a lába mellé helyeztek. Felnyitotta tetejét, kesztyűt húzott, majd valami enyhén foszforeszkáló, gyöngyházfényű kis gúla-alakot húzott elő.
- Ez, kérem méltósággal, egy unikornis letört szarva, amit…
Felháborodott kiáltások és bosszús morajlás töltötte be a termet, többen felháborodottan készültek elhagyni helyeiket, ám a hangzavart metszően kettévágta Forehead amúgy halk hanga.
- Mielőtt elítélnének, kérem, figyeljenek… - Azzal lehúzta egyik kesztyűjét a kezéről, a tömeg pedig elcsendesedett, és egy emberként meredtek az öregre. Bár nem hitték, kíváncsiak voltak, mi fog történni. – Tudják, - vette át újra a szót az öreg – az mondják, hogy az unikornisok a tisztalelkű embereket megajándékozzák, ha úgy ítélik helyesnek. Én ezt kaptam tőlük – mutatott kesztyűtlen kezével a csillogó kis gúlára. – Ez az egyikük szarvának a hegye. Ha megérintem vele magamat, meggyógyít. – Csupasz kezébe vette a foszforeszkáló csodát, s kézfeje ráncos, kérges bőrét finom fiatal szövetek váltották fel.
- Szemfényvesztés! – kiabálták sokan.
- Bazári mutatvány!
- Csalás!
- Kötélre vele!
- Semmibe veszi az elveinket!
- Bolondnak néz minket?!
- Na de uraim! – döbbent meg Forehead. Nem erre számított. Mikor ő maga élte át a csodát, persze benne is feltámadtak a kételyek, de aztán sikerült elfogadnia, sőt, muszáj volt elfogadnia, hiszen a saját két szemével látta! De itt már nem tudott javítani a helyzetén.
Később, mikor lenyugodtak a kedélyek, megpróbálta elmagyarázni tudóstársainak, hogyan is állnak. Ám egyre többen követelték, hogy mutassa meg rajtuk is, hagy próbálják ki ők is. Az öreg Foreheadnek ezekre a felkérésekre azonban nemet kellett intenie. Még hallotta fülében az édesen csilingelő hangot: Bármire használhatod. Bármire, amire neked szükséged van. De senki másnak ne add! Légy ember, és légy önző! Ez az ajándék csakis téged illet! Bármit kérhetsz tőle, teljesíteni fogja.
Egy hónappal később Foreheadet a bitófához vezették.
Utolsó kívánságként csupasz tenyerébe fogta a csillogó szarvdarabot, majd halkan elmormolt valamit.
Az emberek ezután döbbenten tértek otthonukba, s azóta se mondták el senkinek, hogy mit láttak; nem tudtak rá magyarázatot adni.
Forehead akkor azt suttogta halkan: Vigyél haza! Alakja helyén pedig csupán halvány ezüstös derengés maradt a hóhér oldalán…
Várom a véleményeket, ha esetleg lennének. :)
