vivoca.a.a

Regényt írni nem egy egyszerű művelet, főleg akkor, amikor az ember 11 éves fejjel kezd neki, majd amikor végre 15 évesen visszanézi, rájön, hogy valami nem jó... Én is így jártam, amikor tavaly úgy döntöttem, hogy visszaolvasom a történetem elejét - aztán rá kellett jönnöm, hogy ennek se füle - se farka.

Szóval, csak annyit kérdezek, a válaszra várva: melyik lett a jobb? :)

2005. nyara...

Az eső hangosan kopogott az ablakon. Vihar volt. A villámok hangosan csattantak egyet, elhalkultak, majd újra előbújtak fényes ostoraikkal, a sötét ég felszínére. A kutyák féltek. Vonításuk behangozta az egész várost, sőt néha még a villámok ostorát is túlharsogta. A szél néhol kicsavarta a fákat. Egy nagyobb fa betört egy ablakot. A ház tulajdonosai szegények, nem tudják kijavíttatni. Most pedig még egyet csattannak a villámok. Ám ezek már nem élvezhették, hogy fehér hárpiaként válasszák szét a sötét fellegeket. A színük vörös és égő, mintha fekete bársonyon folyna vér. A távolban sikítás hallatszódna, de a karmazsin ostorok pattogása elnyomja. Sötét éjszaka a mai. Senki nem tudott a vihar érkezéséről. Hirtelen jött, de nem egy kis futó zápornak tűnik. A tenger habjai meghajolnak a vörös korbácsok előtt, és táncot lejtenek nekik. A hullámok habjaitól pedig nem menekülnek a kinn maradt szörfösök sem. Sok ember életébe kerül ez az éjszaka. Eggyébe még különösen. Az ő vére festette vörösre a villámokat, és korbácsolta fel a hullámokat. A természet teljesen megbolydult. Lassan világosodni látszanak a felhők, de egy kis idő után, egy újabb mennydörgést követően ismét sötétebbnél sötétebb felhők tódulnak oda. A legsötétebb márvány borítja az eget. Szobrásza ezért a vérével fizetett. Ám már vége… Lehet, hogy meghalt? Ugyanis a villámostorok újra fehérre változtak. A karmazsin már lekopott róluk. Egyre hangosabbak. Új áldozatra vadásznak. De hol? Az összes lény, ami még él és mozog, elmenekült, és a vihartól próbálja megvédeni magát. Senki sincs az utcákon. Vagy mégis? Mintha egy róka járkálna fel s alá egy ház tetején. Esetleg egy farkas. Vagy egy ember? Egy árny… Egy árny, amit talán a villámok taszítottak ki magukból, de lehet, hogy mindössze egy kóbor lélek. Azt mindenesetre nem sejti, hogy valaki figyeli őt. Valaki, aki nem fél a vihartól. Bár ő is menedékből szemlélődik csupán, de nem retten meg a villámcsapásoktól. Rezzenéstelen arccal áll az üvegajtó mögött, a függönyt elhúzva, és lesi, ahogy a titokzatos árny jár-kel a tetőn. A következő villanás hang nélkül marad, ám pontosan megvilágítja az idegen arcát. De túl messze van. A kíváncsi szempár így nem tud meg semmi újat. Az árny viszont észreveszi őt, és elfut. Egy könnyed mozdulattal átugrik egy másik tetőre és elrohan. Az üvegajtó mögött leereszkedik a függöny, a villámok pedig újra vörösre váltanak. De mégis: mintha arról vitatkoznának, mi is történik most, folyton két-két ostor csap le. Az egyik hófehér, a másik karmazsin. Nem tudnak dönteni. Aztán még egy utolsó kettes robaj, és a vörös eltűnik. Ismét a fehér uralkodik. Az árny pedig visszatér a tetőre. Már tudja, mit kell tennie. Szeme vörösre vált és a függöny ismét felemelkedik. A figyelő egy újabb segítséget kap. Ismét egy néma villanás. Az árny valami emberszerűség, de nem teljesen az. Viszont, mintha ismerős lenne a kíváncsiskodó számára. Azonban az újabb néma villám újabb áldozatot szül: az üvegajtó kitörik, és a szőke fürtökön karmazsin patakok szelnek utat maguknak. Az ég ostorai ismét vörösen pompáznak. Sokáig. Minden egyes villanás. Minden egyes hang. Néma. Vörös. Átkozott… Az egész éjjel az! Minden, ami ekkor történt, minden, ami most eltűnt, és ami érkezett, az egész város… Egy elátkozott éj. Újabb villanás. Az eddigiekkel ellentétben már van hangja. És nem ismer lehetetlent. Fehér ördögként cikázik át a fekete márványon, szinte szilánkokra törve azt. Feltámadt vagy épp eljött a végzete? Mindkettő egyszerre hangzik ki fájdalmas bődültéből. Nem érez mást, csak fájdalmat. De most kap még egy esélyt. Egy utolsót. Mely egyben életének első kezdete, és az utolsó végzete…

Aztán íme, amit ma, 2010 nyarán sikerült megalkotnom: 

1752. London.

- Uraim, tudom, hogy első hallásra talán kissé bizarrul hangzik, de nem vagyunk egyedül. – A teremben ülő természetkutatók, biológusok, orvosok és más tudósok tömegén most elégedetlenségről árulkodó, hitetlen sóhaj futott végig.

- Ne bolondozzon már, Mr. Forehead! Azt mondta, kezében tartja világunk legnagyobb felfedezésének egyértelmű bizonyítékát, erre kiáll ide elénk, komoly tudósok elé, akik hosszú évekig küzdünk, hogy többet tudjunk meg Földünk oly rejtélyes természetéről. Persze, mi is hiszünk a felsőbb hatalmakban, de higgye el, voltak, akik még magánál is biztosabban álltak ki ide, és számoltak ki földön kívüli élet…

- Nem! – szólt közbe nyugodt hangon Mr. Forehead. – Szó sincs itt földön kívüli életformákról, marslakókról, akik jönnek, és elfoglalják a Földet. Nem olyan mesebeli lényekről beszélek, akik talán a Föld közepén várnak ránk, bár biztos vagyok benne, hogy egyszer erről is írnak majd. Nem uraim. Olyan lényekről beszélek, akiket eltemetjük agyunkban, a fantázia világába űzve, mert nem akarunk tudomást venni róluk. A fennmaradt történeteket alaptalan humbugnak tituláljuk, amiket azért írtak, hogy szórakoztassák a népet. De uraim, ők léteznek! Láttam őket. Láttam, hova száműzte őket a hitetlenség. Láttam, hogyan élnek, befogadtak maguk közé. Azt pedig, hogy kerek egy hónapot töltöttem ott, onnan tudom, hogy a tíznapos utazást leszámítva pont huszonnyolc napot voltam távol.

- Térjen már a lényegre! Maga álmodozó bolond! Kik azok az ők?!

- Hát nem értik? Ők mind! Mind-mind, akikre köpködve mondjuk, hogy mind csak mese, legenda, sületlenség… Ők mind élnek! – Az öreg tudós gondolatban újra maga elé idézte a látottakat, s szemébe először a meghatottság, majd látva, hogy senki szeméből nem csillan egyetértés, a bosszúság csalt könnyeket. – Szóval nem értik. Hát akkor jöjjenek a bizonyítékok.

Az öreg levonult az emelvényről, majd két fiatal segéddel tért vissza, akik egy hatalmas ládát cipeltek magukkal. Mr. Forehead ismést fellépett az emelvényre, megköszörülte torkát, ivott egy kortyot, és újra magyarázni kezdett.

- Uraim. Valószínűleg nem fognak nekem hinni. Én is csak nehezen hinném el, ha más mesélné nekem, de én láttam. – Lenyúlt a ládába, melyet közben a segédek a lába mellé helyeztek. Felnyitotta tetejét, kesztyűt húzott, majd valami enyhén foszforeszkáló, gyöngyházfényű kis gúla-alakot húzott elő.

- Ez, kérem méltósággal, egy unikornis letört szarva, amit…

Felháborodott kiáltások és bosszús morajlás töltötte be a termet, többen felháborodottan készültek elhagyni helyeiket, ám a hangzavart metszően kettévágta Forehead amúgy halk hanga.

- Mielőtt elítélnének, kérem, figyeljenek… - Azzal lehúzta egyik kesztyűjét a kezéről, a tömeg pedig elcsendesedett, és egy emberként meredtek az öregre. Bár nem hitték, kíváncsiak voltak, mi fog történni. – Tudják, - vette át újra a szót az öreg – az mondják, hogy az unikornisok a tisztalelkű embereket megajándékozzák, ha úgy ítélik helyesnek. Én ezt kaptam tőlük – mutatott kesztyűtlen kezével a csillogó kis gúlára. – Ez az egyikük szarvának a hegye. Ha megérintem vele magamat, meggyógyít. – Csupasz kezébe vette a foszforeszkáló csodát, s kézfeje ráncos, kérges bőrét finom fiatal szövetek váltották fel.

- Szemfényvesztés! – kiabálták sokan.

- Bazári mutatvány!

- Csalás!

- Kötélre vele!

- Semmibe veszi az elveinket!

- Bolondnak néz minket?!

- Na de uraim! – döbbent meg Forehead. Nem erre számított. Mikor ő maga élte át a csodát, persze benne is feltámadtak a kételyek, de aztán sikerült elfogadnia, sőt, muszáj volt elfogadnia, hiszen a saját két szemével látta! De itt már nem tudott javítani a helyzetén.

Később, mikor lenyugodtak a kedélyek, megpróbálta elmagyarázni tudóstársainak, hogyan is állnak. Ám egyre többen követelték, hogy mutassa meg rajtuk is, hagy próbálják ki ők is. Az öreg Foreheadnek ezekre a felkérésekre azonban nemet kellett intenie. Még hallotta fülében az édesen csilingelő hangot: Bármire használhatod. Bármire, amire neked szükséged van. De senki másnak ne add! Légy ember, és légy önző! Ez az ajándék csakis téged illet! Bármit kérhetsz tőle, teljesíteni fogja.

Egy hónappal később Foreheadet a bitófához vezették.

Utolsó kívánságként csupasz tenyerébe fogta a csillogó szarvdarabot, majd halkan elmormolt valamit.

Az emberek ezután döbbenten tértek otthonukba, s azóta se mondták el senkinek, hogy mit láttak; nem tudtak rá magyarázatot adni.

Forehead akkor azt suttogta halkan: Vigyél haza! Alakja helyén pedig csupán halvány ezüstös derengés maradt a hóhér oldalán…

Várom a véleményeket, ha esetleg lennének. :)

Hát ez a pillanat is elérkezett, de megpróbálok valami jót kihozni belőle, elvégre nem mindig írhatja meg az ember az első olvasónaplóját. :)

Őszintén szólva, nem sok kedvem volt a kezembe venni, valahogy túl régóta akartam már ahhoz, hogy most ezt csak így kézbe vegyem, és nekiessek.
  De azért nem lett olyan rossz a vége.

Az eleje számomra elég laposan indult, bár Félszeműt nagyon bírtam, Maddy nekem csak a végére lett szimpatikus.
A város képe maga, mármint Malbry-é nem volt rossz, az álomtilalom, a mesék és a történetek nélkülözése morbid volt, hatásos, és már jöttek is a tüntető ötletek, hogy mivel kelhetnék fel ezek ellen a tiltások ellen, hogy hogyan mondjam meg Nat Parsonnak, hogy egy hülye bunkó.

Na meg, hogy egy becsvágyó paraszt, bár ez az elhanyagoltsága alapján valahogy megérthető.

Na, aztán jött Cukor. :) Cukor jófej volt, amolyan ösztönlény, aki teszi, amit jónak lát, és magán kívül aligha érdekli, mi történik másokkal. Na jó, néha azért tud jó helyen jókor ott lenni.

Aztán jött Loki. Abszolút kedvenc! :) Lehet, hogy ez dr. House számlájára írható, de teljességgel elbűvölt, ahogy másokkal szenyózik, hogy neki mindegy, csak ő élje túl, és ha már túlélte, nem szeretne újból majdnemmeghalni.

Na meg, a Suttogó. Egyáltalán nem néztem ki belőle az elején, hogy a kis jelentéktelen agyával, meg méretével és mindenével majd ő "váltja meg" a világot.

A legjobb azonban mégis az az érzés volt, amikor 100 meg 100 oldalakon át töröd a fejed, hogy mi lehet az, amire már vagy húsz utalás elhangzott, mi a csalás, mi az átverés, ki vezet kit az orránál fogva, aztán, mikor már majdnem kiderült, kezd benned formálódni valami, ami a megoldáshoz vezet, aztán eszed be is jut a megoldás, végül pedig két oldallal később elolvasod, hogy tényleg igazad lett. Így voltam például, mikor kiderült, hogy ki is az a Névtelen, hogy ki Hél, ki Ethel, és ilyenek és ehhez hasonló más dolgok.

Újraolvasni talán nem fogom, sőt, egy még gyengébb talán, mert a Kilenc könyvből engem úgy igazán az utolsó három, na meg Loki felbukkanásának része kötött le.

The end^^

Sagt die Lehrerin.

Aber jetzt, keresnem kéne pár szólást és közmondást németül. De nincs kedvem most azonnal leírni őket, szval egyelőre csak kigyűjtöm.
(Ez is a dr. House rovására megy... :( :D )

Ez a dal jár a fejemben, és lassan egy történet kezd el formálódni amúgy ködös agytekervényeim közt, aminek persze semmi köze ehhez a számhoz, csak úgy eszembe jut vhogyan. :D

Íme, ami eddig készen lett: 

"Manapság, ha leülök olvasni, minden történet egy emlékkel kezdődik, a főszereplő emlékével, akit ezután bemutat a szerző, bár egyre divatosabb, hogy saját maga mondhatja el, miként alakult a sorsa, s közölheti reményeit, elmondhatja szupererejét, szépségét, dicsekedhet díjnyertes pasijával, barátnőjével, akik egy tinimagazin címlapján végeznék a mi világunkban…

De ez nem az én történetem. Hogy őszinte legyek, amit most elmondok, az sem az én történetem, egyszerűen csak ott voltam és láttam, láttam, amit nem kellett volna.

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Lógott az eső lába, az emberek pedig árasztották magukból az elutasítást; az időjárás mindenkire mély benyomást tett. Jómagam is a duzzogó, morgó tömeg közepén álltam, egyre csak sóhajtozva és várva, hátha ma hamarabb eltelik a szokásos fél óra, hátha ma kevesebben szállnak fel a buszra, és nem lesz olyan tömeg, hogy heringnek érezzem magam– ám, mint említettem, nincsen szupererőm, nem tudom befolyásolni az embereket.

Valamilyen erőm azért mégis lehet, hiszen van egy fiú a Földön, aki el tudja viselni az örökös gyerekességemet, a fáradtsággal járó őrült kirohanásaimat, sőt, mindezek mellett még szeret is. Jóképű volt, nagy, őszinte, barna szemekkel, keskeny arcával és rövid barna hajával teljesen elütött az ideáltól: se nem vasalta a haját, se nem hordott olyan nadrágot, ami már olyan szűk, hogy ennyi erővel a pasik akár ki is heréltethetnék magukat.

Mint említettem, teljesen átlagos párocskát alkottunk ő meg én.

Mire hazaértem, eleredt az eső, fáradtan terítettem elázott kabátomat a cserépkályha elé egy székre, majd ledőltem a kanapéra, előhalásztam a telefonomat, és tárcsáztam. Végül vártam. Ez volt a legidegesítőbb rész, mert ilyenkor azon kezd el agyalni az ember, hogy valami baj történt – bár az sem kizárt, hogy egyszerűen csak idegeskedik, mert nincs ideje erre várni. Nekem volt időm, mégsem kaptam választ a vonal túlsó végéről, de azért két perc múltán ismét próbálkoztam, ám Tom, a barátom, ezúttal sem volt hajlandó válaszolni. Nem foglalkoztam vele sokat, tudtam, hogy nagyon elfoglalt, közelednek a vizsgái, és nem csak a suliban, mindenütt, a zenesuliban, cserkészeten, táncból… Ilyenkor mindig keveset találkozunk.

Csináltam egy cappuccinót, érdeklődve kiáltottam a lakásba, hogy kér-e valaki más is, és mikor nem kaptam választ, tituláltam, hogy tényleg egyedül vagyok, szó sincs arról, hogy esetleg nem vették volna észre, hogy hazajöttem. "

Folyt. köv.

1. Verekedés a zongoraórán

Gombóc (Klößchen) megfontoltan lapozgatta "Zongoraiskoláját" - egy vastag, újság méretű könyvet.
  "Különös" - gondolta. " Ezt a dalt eljátszani általában három percbe telik. Nálam ez eltart nyolc, tíz percig is. Mit számít ez?"
  - Fogadok, a hangjegyek közti szüneteket is csokievésre használod - mondta Tarzan. - Elly megengedte? 
  Itt Elly Burkerre gondolt, Gombóc zongoratanárnőjére, akitől egy éve kellett elbúcsúznia, de a reményt azóta sem adta fel. Ez egy gyönyörű, csodálatos bizalom, legalábbis, ahogy Tarzan vélte. Gombóc ugyanis elfeledkezett erről a felindultságáról. Zongoraórára is csak azért járt, mert egyrészről a szülei ezt kívánták - és persze a zenei képzést is élvezte -, másrészről viszont Elly kedvessége miatt.
  - Badarság! - duzzogott. - Zongoraórán igen kalóriaszegényen vagyunk. Talán ezért is játszon olyan lassan.
 - Mi pedig lassan felhúzhatjuk a nyúlcipőt - nézte az órát Tarzan. - Már csak egy negyedórácska van a zongoraórából.
  Kora délután volt, közbetlenül ebéd után. Afolyosókon és a lépcsőkön léptek visszhangzottak. Aki nem beteg volt vagy épp szobafogságra ítélt, az mind a városba akart menni, éspedig azonnal, egy percet sem vesztegetve a drága szabadidőből. Mivel az internátus a nagyvároson kívül feküdt, ahova Gombóc most annyira vágyott, illetve hát, muszáj volt mennie. Tarzan is ugyanoda tartott: Gabival és Karlal találkozót beszéltek meg.
 Gombóc sóhajtozva pakolta el a "Zongorasuliját" egy mappába, majd mindkét barát elhagyta a Sasfészket, a kis bódét a második emeleten, amit közösen laknak. Amikor kiléptek a főépületből a szabadba, épp langyos szél fújt az udvaron. Március vége volt, a hó elolvadt, a nap sütött.

Folyt.köv. ^^
 

Ez egy történet, amit még nem is olyan régen alkottam, egy elcsigázott, fáradt, őszi napon. :)

Remélem tetszeni fog. ^^

Hulla fáradtan néztem reggel a nap elé. Nem voltam fenn sokáig, viszonylag korán le is feküdtem – fél tizenegykor -, mégis hatalmas akaraterő kellett annak a két vékony, pihekönnyű bőrredőnek a nyitva tartásához, amit mások szemhéjnak neveznek.

Reggel a buszon nem bírtam a többiek mellé kerülni, magányosan álltam a csukló közepén, épphogy elérve a kapaszkodót. Az egyik élesebb kanyarnál éreztem, ahogy kirándul a könyököm, „Fajin, de legalább nem a bal…”, gondoltam, mert nos, igen, balkezes vagyok, és az egyetlen dolog, ami még életben tart az órákon, az a firkálás.

A suliba beérve megbotlottam a lépcsőben, és hallottam, ahogy a mögöttem jövő srác halkan felhorkan, majd udvariasan elfojtja nevetését. Rendes volt tőle, de tényleg. Ő azok közé a srácok közé tartozott, akik mindenkivel leállnak, csak a magamfajtákkal nem. Nem is bántam – nem vágytam efféle barátokra.

Megálltam a főlépcső előtt, gondolkoztam egy darabig, majd végiggondoltam, merre is kéne mennem.

Fizika. 16-os terem. Ahhoz nem kell lépcső.

Lendületet véve magamon megfordultam, és a folyosó végén levő apró terem felé vettem az irányt. Páran már voltak benn, pár halálraítélthez hasonlatos tekintet meredt vissza rám. Innen-onnan elhallatszott egy-egy „szia”, sőt, a fittebbek még egy „hogy vagy?”-ot is megkockáztattak.  Én egyszerűen csak a fejemmel intettem, hogy élek-virulok, ennél jobban nem is lehetnék.

Ledobtam a táskám a padomra, amely az első sorban állt eddig még magányosan – Szandi busza biztosan késni fog. Álltam még így egy darabig, gondolkoztam, majd levettem a kabátom, egy csomóvá gyűrve a fejem alá tettem, és behunytam a szemem.

Csengőszó hasított élesen a tudatomba – ahogy kinyitottam a szemem, elmémbe betódult a teremben akkorra már uralkodó zsivaj, Szandi pedig épp angolleckét másolt.

- Jó reggelt, hétalvó! – nevetett rám a másik oldalról Vivi. Válaszolni már nem volt időm, az ezernyi szálon futó beszélgetéseket az ajtó záródása és a tanár úr léptei szinte kettévágták.

A hetes kiszaladt jelenteni. Leültünk. 28. óra. Igen, tanár úr, ma tizedike van. December tizedike. Hogy? Szóval még mindig egyenletes körmozgás? Rendben, tehát cím: FOLYTATÁS.

Valahogy a keringési időig egészen éberen követtem az eseményeket. Még meg is jegyeztem magamnak, hogy milyen jól bírom. Aztán egyszerre mintha köd ereszkedett volna le elém. Szandira néztem, akinek arcáról sütött az érdeklődés – gondolom az én arcberendezkedésem is ilyesként állhatott abban a pillanatban -, aztán elfordultam, és kinéztem az ablakon.

Odakint zajlott az élet. Hát igen, csak mint nálunk fizikán… „Zajlott”. Néhol láttam egy-egy embert kószálni a parkban, leheletük fehér ködpászmájába burkolózva, ráadásul ma valahogy nem volt akkora forgalom, csak nagy-néha jött egy-egy kocsi, képtelenséggé téve az emlékeim közt szereplő dugók képét, melyek itt, a gimi előtt torlódtak fel mindig. Tovább hordozom tekintetem a parkon. A fák, bokrok már ezer meg ezer melegszínben pompáznak, holott az idő egyre csak hidegebb, hogy én is csak azért nem vacogok, mert alig fél méterre van tőlem a radiátor.

Aztán meglátok egy szobrot. A katona büszkén tartja magasba kardját ágaskodó paripáján, s bár az egész képnek túlvilági hangulatot kölcsönöz a szobor zöld színe, mintha most mégis igazi pompájukban állnának előttem, a vörös-zöld mentés huszár és sötétpej lova, egy daliás, harcedzett páros, örök bajtársak, kik sosem vállnak el egymástól.

Talán ők is megfordultak a városban még ’49-ben? Talán…

Ahogy egyre jobban néztem a parkot, a lovas mintha kivált volna belőle, önálló életre kelve. Láttam a várost, ahogy akkor kinézhetett: nem volt aszfalt, nem volt beton, sőt a kocsik sem ilyenek voltak még. A fák csupasz ágain itt-ott párnákban ült meg a hó, az emberek őszi zekéiket már rég vastag téli mentékre váltották le, a nők vastag szoknyákban kísérték gyermekeiket, a fiatal szerelmesek megálltak egy-egy padnál, s leültek beszélgetni, s pár bizalmas csókot váltani.

A tökéletes idill képét egy ritmus törte meg, egy olyan zene, melyet még egyetlen zeneszerző sem vetett papírra: egy ló vágtatott a havas út mentén a kőhíd felé, lendületével pár kíváncsi szempárt, és nem egy örömteli gyermekkacajt sodort maga után. De nem volt most erre ideje: ez volt az utolsó napja, Klapka György és Damjanich már szervezik a csapatokat, s ő az elsők között szeretne lenni, akik beállnak a hazát szolgálni. A tavaszi hadjárat lassan elkezdődik, nem is ártana, ha a tél, amely most egészen március végéig húzódik talán, odébbállna.

A szilaj mén ütemesen vágtatott keresztül a városon, keresve az utcácskát, ahova végre betérhet. Lovasa mindeközben lázasan forrt gondolataiban: még nem mehet el, még nem!

Épp arra gondolt…

- Tehát delta-phi és delta-t hányadosa állandó, azaz? – nézett rám a tanár úr, kérdő tekintettel.

- Azaz? – emeltem el tekintetem az ablak elől. Majd aztán felfogtam, hogy most hozzám intézte a kérdést. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, majd kinyögtem, ami először eszembe jutott: - Azaz az delta-phi aránylik a delta-t-hez?

- Így van, tehát nézzétek csak, amikor…

És lelkes magyarázásba kezdett megint. Ezúttal a táblára szegeztem a tekintetem, s közben még írtam is, amit kellett. De közben valahol egészen máshol jártam…

Valahol 1849-ben…

A sötétpej éles kanyart vett, lovasának erősen kellett tartania magát. Az ütemek egyre nyújtottabbak, s ezzel együtt lassabbak is lettek, majd az eddig daloló hármas ütem most kettesbe váltott, a mén már csak ügetett, s végül megállt egy hosszú fehér ház előtt, ami hasonlatos volt a környékbeliekhez, csak épp egy gyászjelentés díszelgett az egyik gerendán, ami a terasztetőt tartotta. A férfi leszállt lováról, megveregette a nyakát, majd hátravezette. Menetközben megállt az aprócska papír mellett, levette kalapját, s tisztelgett, majd egy főhajtás után tovább indult, az udvar hátsó részébe, az istálló felé.

Beérve sok üdvözlő nyihogás hallatszott, innen-onnan báránybégetés vagy épp kecskemekegés. A férfi bevezette lovát az egyik szabad állásba, majd előkerített egy pokrócot, azt terítette hű bajtársára, meg ne fázzék, amíg visszaérkezik. Megsimogatta a mén puha orrát, majd ujjait üstökébe mélyesztette, bizalmasan mélyedve a nagy, barna szemekbe, melyek egyre csak súgták: „Menj! Menj már!”

Már épp elszánta magát, hogy elindult, mikor háta mögött óvatos léptek zaja hallatszott, majd halk, megilletődött sóhaj.

- János, hát maga még itt van? Azt hittem… - elhallgatott, s lélegzetvisszafojtva várta, amíg a vitéz - ez a kemény, sok harcot megélt ember – megfordul, s félőn néz a leány csillogó szemébe.

- Itt vagyok – hallatszott a rövid válasz. – Fogadja részvétemet az édesapja ha…

- Ugyan, maga nem ezért jött most ide, nem igaz? – csillant meg vágyakozva a lány szeme, s csak még fényesebb lett, ahogy a férfi arcát elöntötte a pír. – Jöjjön! – A lány megindult felfelé, a szénapadlásra, s a vitéz – miután bizalmas pillantást váltott lovával – követte.

Még fel sem ért igazán, mikor belekezdett.

- Tudja, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jól teszem-e, amit teszek, hogy fontos-e mai jelenlétem itt, maga mellett, hogy tudassam önnel, hogy…

- Hogy? Az ég szerelmére, ne legyen már ennyire gyerekes! Mondja bátran! – nevetett fel a leány, kacaja igazgyöngy volt a föld koszos rögei között.

- Soká tart majd a hadjárat – folytatta. – Nem biztos, hogy visszatértek, ezt jó ha tudja. De…én… Nos, maga, maga gyönyörű, tüneményes, és úgy ragyogja be életem minden pillanatát, akár a Nap a tavaszi réteket, élettel tölt el engem minden pillantásával, amivel oly sokszor ajándékoz; a tekintete oly meleg, vonzó, bájos.  Egyik tükrében egy kislány, a másikban már kész nő… Ó, hogy félek én most szavaim súlyától, mindennek következményétől... - A leány most csendben maradt, nem követelt választ.  – Csak azt kérem, hogy várjon, mert visszatérek én még ebbe a városba, vissza én, s akkor maga meg én…

- Az ég szerelmére is! – csattant fel a lány. – Nem magázzon engem, nemes vitéz uram, hiszen, ha igaz, amit mond, akkor maga…

- Én… én szeretem kegyedet, maga olyan…

- Te. Te olyan.

- Khm. Te olyan... csodálatos vagy! És…én… - hangja elakadt, ahogy a lány finom, puha ujjait érezte ajkain.

- Várni fogok rád, nemes vitéz; várni, míg vissza nem térsz. De most menj, ha nem tévedek, sietős a dolgod.

A katona csak bólintott, tekintetét mélyen a lányéba fúrta, majd kezet csókolt neki, és elindult lefelé a szénapadlásról. Odalenn levette lováról a takarót, majd nyeregbe pattant, vetett még egy utolsó pillantást a szénapadlás felé, és elindult.

Ahogy vágtatott, szívét betöltötte a diadal, s a város főterére érve lova felágaskodott, ő maga pedig kivont karddal intett az ismeretlennek, hogy készülhet, mert elé most senki és semmi nem állhat.

Valaki megfogta a vállam…

Ahogy felocsúdtam fantáziám ködös homályából Szandi aggódó tekintetével találkoztam.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Hogyne. Bocsi, hol tartunk, nem figyeltem. – Szandi nem válaszolt, csak fejével az előttem lévő lapra bökött. Hát persze! Angol… el is felejtettem, hogy ma vizsgázunk belőle. Át kellett volna nézni a szavakat…

S a dolgozat annyira lefoglalt, hogy többé nem volt időm gondolni a lovasra, s így ő és szilaj ménje azóta is ott állnak megkövülten a főtér közepén, várva, hogy történetük egyszer majd folytatódjék…

Ha már valaki előttem ezt nem tette volna meg...

Bizony, valaki már ellopta Zeusz főistentől, s a gyanusított is megvan: Percy Jackson, a New York-ban élő, tizenkétéves ifjú.

Kalandjai az osztály tanulmányi kirándulásán kezdődnek, ahol Mrs. Dodds, a matektanár szörnyé, pontosabban fúriává változik a fiú előtt.
Hazaérve mostoha apja, Büdös Gabe fogadja, aki egy pókerparti kellős közepén tart, és természetesen büdös, mint mindig.

Percy anyja, Sally bejelenti, hogy fiával ketten elmennek a hétvégére nyaralni a tengerhez, ám vihar keletkezik és menekülés közben megtámadja őket a Minótaurusz.

Percy segítségére barátja, Grover siet, és eljuttatja őt a félvér táborba. Itt megjegyezném, hogy ami nekem a legjobban tetszett, azok a kis bungalók: minden istenség karaktere beleszőve, csak a nagy Triász és persze Héra bungalója üres.
Hogy a nagy Triászé (Zeusz, Poszeidon és Hádész) miért? Mert ők a leghatalmasabb istenek, s az ő gyerekeik akkora hatalommal rendelkeznek, hogy egyezséget kötöttek, jobban mondván megesküdtek, hogy nem nemzenek több gyereket.
Mint kiderült, Zeusz volt az első, aki megtört: lányát, Tháliát megölték, épp a Félvér-tábor határán, s azóta egy fenyőfaként áll ott.

Valami ilyesmi a tábor. :)

Pár nap után azonban kiderül, hogy nem Zeusz volt az egyetlen, aki megszegte az esküjét, Poszeidón is ugyanúgy vétkes - ő Percy apja.

Ennek tudatában Kheirón és Mr. D (Dionüszosz) Percyt egy küldetésre küldik, mégpedig Zeusz ellopot villámát kell visszaszereznie, aminek ellopásában - származását tekintetbe véve - őt gyanusítják.
Ígyhát nekiindul Groverrel, a szatírral és Annabethszel, Athéné leányával a 10 napos küldetésnek, a 10 napos állandó veszélynek, le egyenesen az Alvilágba, L. A.-ben.

Útközben összefutnak Árésszal, aki látszólag segíti őket, de persze aztán derülnek ki furfangosságok.

Percy az emberek számára körözött bűnöző lesz, így még a zsaruk elől is menekülniük kell.

Még mielőtt elolvastam a könyvet, már eldöntöttük Flaurával, hogy megnézzük moziban, de szerettem volna előbb mindenképp a könyvön túllenni. :)

Hát, most hogy megtörtént, és újra megnéztem az előzetesét, rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg ennek a filmnek is annyi köze lesz a könyvhöz, mint a Tintaszívnek. Bár nincs kizárva, hogy egy kicsit több, reményeim szerint.
És az sincs kizárva, hogy jó film lesz. :D
Már alig várom...
Bárcsak már szombat lenne! ^^

Drámára kaptuk ezt a feladatot, kedden tudom meg, hogy jó lett-e, mindenesetre szerintem egész jó lett. :)

Pszichológiai elemzés – Ifj. Hamlet

Ifjabb Hamlet életének azon részéről, mely édesapja halála előtt történt, keveset tudunk, bár valószínűleg nagyrészt extrovertált és stabil, vagyis szangvinikus lehetett állapota, mert utalt rá, hogy akkor még kimutatta érzelmeit, a helyén tudta kezelni a dolgokat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna dolgok, amik érzelmileg labilissá tették volna. Valószínűleg épp az önmegvalósítás-lépcsőfoka előtt állt az ifjú – a Maslow-piramis alapján -, hiszen megvolt a szeretet, a családi béke körülötte.

Mikor édesapja meghalt frusztráció lépett fel nála, melynek motiváló ereje bizonyos „szellemmel” való találkozása után csak nőtt, mivel az apjának bátyját vádolta gyilkossággal.  Bár az sem kizárható, hogy édesapjának elvesztése akkora sokkot okozott az ifjabb Hamlet számára, hogy hallucinálni kezdett.

Frusztrációja méreggé, dühvé alakult, elzárkózott mások elől, majd bosszút kezdett forralni. Állapota melankolikussá vált, mindössze egyetlen személlyel osztotta meg titkait: a barátjával. Állítása szerint megpróbálta elmondani problémáját, támogatást kért volna tőle, ám a hölgy eltaszította magától, őrültnek nevezte, melyek után Hamlet még jobban elzárkózott, s visszasüllyedt az önfenntartás-túlélése elnevezésű lépcsőre. Viselkedését inkább a „gyermeki én” reagálásai jellemezték – különböző viták, konfliktusok, a főkamarás véletlen meggyilkolása. Ekkor a Hamlet már rég túl volt az agresszió fázisán, és a tettlegesség útjára lépett. Viselkedésében a Johan-ablak alapján nagyrészt rejtett területek voltak – állítása szerint, végig tudta, mit miért csinált, az őrültséget is csak színlelte.

Az egyre gyülemlő bizonyítékok hatására – melyek Claudius király gyilkosságára adtak alátámasztást – Hamlet már lépni akart, azonban a király száműzte őt Londonba, ahol kivégzés várt volna az „őrült” fiúra. Ám az, minden lelkiismeret furdalás nélkül az őt kísérő barátait végeztette ki, átírta a neveket az angol királynak szánt levélben.

Amint visszatért Dániába, ha lehet, dühe csak még inkább fokozódott, s elkeseredéssel vegyült – kedvese halálhírével találta magát szemben.

A temetés után nem sokkal Laertes – kedvesének bátyja – párbajra invitálta Hamletet, aki a kihívást gondolkodás nélkül elfogadta, mivel biztos volt magában, illetve abban, hogy elérkezett a bosszú pillanata.

Itt két dolgot is feltételezhetünk: flegmatikát ill. tényleges őrültséget. Hamlet mindenesetre a külvilág felé állítólagos flegmatikát mutatott, „őrültséget” színlelt, s végül véghez vitte bosszúját: megölte apjának bátyját.

Help! Not just anybody!
Help! You know I need someone's help...

Hát ezt is megértünk, ma tartjuk a 11 hónapos évfordulónkat, ami igazából csak a jövő hónapban lesz az igazi. (:

A mai napom olyan jól kezdődött, hogy reméltem, úgy is fejeződik be. So-so.
Hogy is kezdődött? Hát, kérlek alássan, volt ülőhely a buszon, hidd el, ennél még a reggeli kávé adag sem jobb! - Pláne, hogy nem kávézom...
Szóval ültem reggel, egész úton, és még TA sem állt meg mellettem, hogy zargasson a hülyeségével, tehát minden szép és jó volt, jobb nem is lehetett volna.
Magyaron kicsit felment az agyam a vízbe, ami meleg volt. (: Jó, azért annyira nem, csak néha már kicsit zavar a többiek komolytalansága, mert oké, Parti tényleg nem egy Grizzly, de szerintem azért őt is meg lehetne érteni, és figyelni lehetne rá. Bár beszélgettem már többekkel, és vannak, akik tényleg okkal pikkelnek rá, de persze a többség inkább csak játsza magát.

Angolon feleltem. Már miért ne? A tegnapi töri után.. Meséltem? Szerdán rámjött a hasgörcs, egész délután próbáltam életben maradni, megjártam a keresztutam, így semmiből sem készültem másnapra. Töri előtt elfogott az az idegesítő érzés, amikor tudod, hogy valami történni fog veled, ami nem lesz jó. De persze, az éhségem erősebben marta a gyomromat, így nem figyeltem oda rá, és az anyagot sem néztem át, úgy volltam vele, valamit majdcsak tudni fogok, ha esetleg engem szólítana ki... Merthogy miért is ne? Éreztem, ahogy a szívem a torkomban kezd dogobni, de próbáltam teljes nyugalmat és lazaságot erőltetni magamra, mint aki teljesen magabiztos. Vivivel kiműtöttük a székemet a helyéről, és leültem a tanári asztalhoz, miközben eszeveszettül bolyongtam elmém útvesztőiben a pun háborúl társadalmi változásai után - mondanom sem kell: sikertelenül.
Szerencsére Vivi jószíve megmentett, aki végig mondta, hogy mit kéne mondanom. (: Köszi csajszi.

Felelés közben megfordult a fejemben, hogy bébi-panda-szindrómám van, azaz úgy érzem magam, mint egy bébipanda, aki ebben a pillanatban jött a világra, és már állna fel, érzi a mozdulatot, d emég túl gyenge ahhoz, hogy megmozduljon.

Mindegy. Ez csak eszembe jutott.


Aztán meg mindenkitől zsebeltem be az elismeréseket, hogy milyen ügyes voltam, nekik nem ment volna. Aztán felvilágosítottam őket, hogy Vivi érdeme az egész. :)

A hóvirágos ügy is halad, ezen a hétvégén kezdek neki a maradék hatnak - az angol, német, fizika, föci, matek, irodalom illetve nyelvtan mellett, hogy a kémiát ki ne felejtsem, mivel jövőhéten ezek mindegyikéből dolgozat várható... Komolyan mondom, félévkor nem volt ekkkora hajás...^^

Szóval ma... ma meg épp azon gondolkozok angolon, hogy elővegyem-e a Rettentő gyönyörűséget a pad alatt, merthát kész voltam a feladatokkal, mikor meghallottam a minden órán elhangzó mondatot, mely csak a felszólításban változik meg. Ma így hangzott el:

- Okay, Vivien, could you come here? - Certainly.
- How do you say the following words? ...
Persze, hogy a felét nem tudtam, fogalmam sem volt, hogy milyen szavakat vettünk, de mivel netes témánál vagyunk, reméltem, hogy menni fog, de nem egész így jött össze. Mindenesetre... 4/5-öd lett. ^^

Hova ennél jobbat?

Tesi alól gondolkoztam, hogy felmentsem-e magam, női problémákra hivatkozva, de aztán csak nem tettem, ki tudja, Grizzly mikor használja fel ezt ellenem - mert ő erre is képes. >.<
Szóval tesiztem. De még hogy! Életemben először sikerült majdnem úgy teljesítenem a röpiben, ahogy szerettem volna. :) Jó érzés vot, meg utána a jobb kezem is, csuklótól az ujjaim hegyéig, ahogy nem bírtam mozgatni. >.< Valamit valamiért. ^^

Azt a németórát, azt már igazán nem kellett volna, nekem egy napra a hat óra, az tökéletesen megfelel, minek még egy hetedik is? Oké, hogy gimi, de hát... a péntek az péntek, és hiába T.G. I. F., nem lehet minden tökéletes.
Az összes optimizmusomat összeszedve néztem az óra elébe, de a végére mindet felélte a fáradtság, és az "elegem-van-már-mindenből" érzés,a tompa fejfájás, és a barátom karjai közé vágyás.

Mire végre kiszabadultam, és leértem, már kereken kettő óra volt, nekem pedig húsz perc múlva indult a buszom, Janó pedig sehol sem volt. Kihasználva az alkalmat elmentem még wc-re. Kellemest a hasznossal. ^^ Aztán sikerült összefutnom drágaságommal. :P
Csakhogy én teljesen abban a hitben voltam, hogy neki ma amúgy is hét órája van, és azért kell a 2.20-assal mennem, de közben kiderült, hogy nyolc órája lenne, és elmarad az utolsó, ezért van ideje. Reméltem, hogy rám költi azt a kis idejét, de nem, maradtunk a fiúkkal menzán ökörködni. Vagyis, én csak bambultam magamelé, és semmi mást nem akartam, csak ordítani egy jó nagyot, hogy elegem van. Végül elértük a buszt, és jöhettem is hazafelé. Mielőtt felszálltam volna, még átadtam neki az anapi hóvirágot - és végül egy-egy "szeretlek" felszólalással váltunk el.

De még nincs vége. o.O

Jocóval jöttem haza, fűtés mellett ültük, egy négyes mögött. Szép csöndesen beszélgettünk az enapi teendőinkről, mikor egyszercsak felszállt Eszmeralda: most meg volt borotválkozva, így arcát csak rövid borosta takarta, rúzsa vastagon elkenődött, női csízmáján fehér nyomot hagyott a hólé. Igen, Eszmeralda férfi, csak egy kicsit más... Alig tudtuk visszatartani a röhögést, amíg le nem szállt - ami szerencsére viszonylag hamar bekövetkezett. :)

Azóta már itthon vagyok, olvasok, létezek, és próbálok kikapcsolni. :)

Úgy köszöntem volna el, hogy "Viszlát a jövőhéten"? Szerintem jövő hétvégét akartam írni. :)

Mozgalmas egy hetem volt, ami azt illeti. Nagy részét most is az olvasás töltötte ki - mi más? - Cassandra Clare Csontvárosába szálltam alá.
Fantasztikus egy könyv volt, nekem nagyon megnyerte a tetszésemet, és nem csak a szerelmi szál volt az, ami imponált nekem. Mikor egyik szünetben elővettem, hogy olvassak, az egyik osztálytársam odajött - akkora Twilight-fan a csaj, mint ide Jeruzsálem - és közölte, hogy ő is hallott már erről a könyvről, de szerinte nincs olyan jó, mint az Alkonyat. Gyorsan rögtönöztem neki egy kiábrándító beszédet, nekem ugyanis sokkal kiforrottabb, kalandokkal telibb volt, nem is beszélve arról, hogy mikor már épp elkezdtem volna megunni a cselekményt, kiderült valami olyasmi, ami miatt megint csak (sajnos) nem tudtam tanulni. A kedvencem az egészből persze a Jace-Clary páros volt, épp ezért kicsit sajnáltam a végét, de ez nem jelenti azt, hogy az utolsó 150 oldalon akár egyszer is mertem volna levegőt venni.

Szerencsére a héten elkerültük a dolgozatokat. ^^

Aztán még más esemény is esett a héten - elkeztem készülni a barátom szülinapjára, aki 16-án fogja betölteni a 18-at. Már karácsony óta strapáltam magam, hogy mit is adjak neki, mert az egyik jó ötletemet már ellőttem akkor, és fogalmam sem volt, mi legyen a következő.
Aztán anyuék még múlthét szombaton elmentek egy buliba, és én is "velük tartottam", ha másban nem, az hajnali kettes lefekvési ideig. Akkor már én is kellően fáradt voltam ahhoz, hogy sok hülyeséget összehordjak, végtére is ennek hála, eszembe jutott egy jó ötlet.
A barátom kedvence a hóvirág, gondoltam csinálok neki 18-at szívószálból meg dekorgumiból. Na igen, de ez még nem minden - ugyanis egészen a szülinapjáig minden nap kapni fog egyet-egyet, valamilyen kis üzenettel, és egy kis ajándékkal. Ehhez persze szereznem kellett egy kulcsot a szekrényéhez, amit egyik haverjának hála, megkaptam, és kezdőthetett a móka.
Na igen, okos ember mikor kezd neki: csütörtök délután, mert akkor már teljességgel meg van győződve, hogy nem lehet csurom zöld szívószálat kapni a boltban, szóval neki kell festenie, mert itthon csak fehér csíkos szívószálak vannak. Ám a végeredmény magáér beszél: majdhogynem megszólalnak a kis hóvirágaim, annyira jól sikerültek.
Ezt nem dicsekvésképp mondom, csak mert nem gondoltam, hogy ennyire jók lesznek. Majd mellékelek róluk egy képet, de az még nem mostanában lesz. :) Majd, ha teljesen készek lesznek.

A mai napom elég sűrű lesz - rendet kéne rakni, tanulnom is  ma kell, ráadásul ahét hóvirágot sem ártana befejezni, amiket tegnap elkezdtem, mert mindezekre holnap nem lesz időm, mert vendégek jönnek.... -.-
Nem baj, az élet úgy szép, ha ki van töltve. :D
 

Ciao.

Jut is eszembe, esett mostanában egy kis havazás. :P

Love is all you need.

Nem számít, hogy három hete folyamatosan ezt a számot éneklem, valahogy, épp mikor megpróbálnám elfelejteni, visszamászik a fülembe. :) De nem zavar.
A mai nap a jobbnál is jobban indult - a csuklós járat helyett helyközi járat jött (ami jó, mert nem áll meg a Neszűrben, viszont egyben rossz is, hiszen csak egy kicsit busz) - nem kellett beljebbmenni a buszon - csak és egyszerűen megálltam a lépcsőn. :D

A 34-es terembe belépve érdekes látvány fogadott: Bence(a busza késik), Bálint(általában késik) és Donát(van, hogy itt van időben), egymással 30°-os szöget bezárva a hangszereikkel felszerelve, azaz egy dobgitár, és basszgitár és eeeegy... szaxofon. :) Ugye, milyen fantasztikus trió? :D
Bálint a basszgitárhoz hozott erősítőt - direk erre a napra kétszer akkora táskával jött, mint szokott, csak hogy az beleférjen, és felcsillanó gyerekszemmel nevetett rám: 
- Nézd, Vivi, zenél a táskám!
Órán? Exactly nothing.

Lyukasban beültünk a könyvtárba, miután kiköszörültük a nyelvünket az osztály maradék 29 tagján, akiknek órája volt, aztán csatlakoztunk a 9.-esekhet, akikkel össze vagyunk vonva németen, mert igen, nyelvi e.k., so mi egy évvel még odébb vagyunk a 10.-esektől. :) Zsófival ketten már nem fértünk oda ahhoz a kis, 6 személyes asztalhoz, így mi ketten külön ültünk, és úgy elegyedtünk beszélgetésbe. Aztán  megérkezett Judoka... Persze, neki sem volt már hely, a többieket boldogítsa, így hozzánk ült.
Már nem is tudom, miről kezdtünk el beszélgetni, de a lényeg, hogy az álmokra lyukadtunk ki, pontosabban a rémálmokra, merthogy mostanában nekem is és Zsónak is kijutott belőle. Egész érdekes téma volt, amíg Judoka be nem kapcsolódott a beszélgetésbe...
Nem tudom őt megérteni, és sajnálni sem.
Amint tartott az "álombeszámolója" során egy lélegzet vételnyi szünetet, Zsó meg én kijelentettük, hogy "Ó, menjünk már ki enni, piszkosul éhes vagyok!"

Hát, az a matek, az már tényleg nem kellett volna...
Föci? Tetszett, de a föci mindig is tetszett. :) Pláne így, hogy a dinoszauruszokról ejtünk szót. :)
Tesiről megint ellógtunk - még mindig nincs itt Grizzly.

Lyukasban - vagyis, a magunknak csinált lyukasban - Gabi, Vivi meg persze én nekiültünk beszélgetni, illetve enni a könyvtárban - ob es verboten ist. Vivinek 12.45-kor busza volt, könnyes búcsút vettünk tőle, majd fojtattuk a beszélgetés fonalát.

Németet végigszenvedtük, aztán, mikor végre kijöhettünk, a szám a fülemig szaladt, én meg egészen Janóig, aki az ajtóban várt.
Fáradtak voltunk mind a ketten, pedighát ő egész nap otthon volt. Kinevettem azért, mert kicsit "lebarnult" az edény, mikor ő főzött magának valamit. Aztán elmentünk a Tisztibe, hogy ott bevárjuk Danit meg Dokit, akik Janónak hozták a leckét, de persze csak nyolcadik óra után. Aztán szerencsésen felspannoltuk egymást - mikor megkérdeztem, hogy hanyassal menjek haza, közölte, hogy mehetek a 15.05össel, holott 14.40-et írtunk. Erre fogtam magam, kiültem az egyik fakkba az udvaron, ügyelve arra, hogy a bejárati ajtóból ne lehessen meglátni, aztán bedugtam az mp4em, és vártam, hogy jöjjön.
Negyed óra múlva a telefonom kezdett csörögni - ő volt az, tudakolta, merre vagyok. A háttérből viszont nem a Tiszti öblös csendjét, hanem a kocsik süvítő zaját hallottam, és nagyot dobbant a szívem - kiment a buszmegbe.
Nem indultam rögtön utána, vártam még egy kicsit, majd, mikor nyikordulni hallottam az ajtót, felkeltem és bementem - biztos ő ért vissza.
De nem, odabent csak Dani és Doki volt, Janónak és a cuccainak pedig se híre, se hamva. Végülis egymásra akadtunk, nem messze a buszmegtől, és megkaptam az e napi első csókomat. :P

Aztán, mikor már ott voltunk náluk, sikeresen bealudtam...

Láttam szegénykémen, hogy szivesebben csinálna valami élettelteli dolgot, meg hallottam anyuja hangján is, hogy néki sem tetszik, de a jövőben igyekszem nem így tenni, mert már engem is kiakasztott az eheti szánalmas lekvárságom.

To be countied. Next week. :)
Bye bye.

... rájött, hogy iskolába mindenképp mennie kell, ezérthát fogta magát, és lekapcsolta az ébresztőórát, mely direkt erre a célra 5 méterrel odébb helyezkedett el az ágytól.

Igen, így indult a reggelem, fáradtan, elcsigázottan... Még fülbevalót is elfelejtettem betenni, amiért rendes esetben nem siránkoznék, de így, hogy Janó minden nap azt lesi, melyik fülbevalómat dicsérje, muszáj lett volna betennem egyet. De elfelejtettem. Kaptam is érte. ^^

Á, férfiak. :D

Suli? Őszintén? Iszonyatosan egy fárasztó nap volt - igazából csak egy az eddig oly egyforma napok közül. Német-szünet. Fizika-szünet. Osztályfőnöki, mondjuk, kikaptuk a félévit. Nem tudott különösebben izgatni, inkább ettem egy kicsit - az a kicsi egy kétadagos müzlit és egy sonkás szendvicset tartalmazott, amiket még a szünetben sikerült beszereznem a büfében. Vivivel órán megpróbáltuk Bencét jobb útra téríteni - én valahogy nem tudom értékelni őt. Az még oké, hogy cigizik, alkoholizál, ami nálam alapjában negatív pont, de elnézem neki, csak mert osztálytársak vagyunk, de hogy nem képes felfogni a dolgok súlyát és hogy annyira de annyira nagyonsokat képzel magáról, az azért már egy kicsit sok. Ildi mondta egyik nap, azt hiszem, - ő jóban van Bencével - hogy Bence hajt rám... Na hát, gratulálok. Tényleg. Sztem inkább Vivire, mint rám, meg akkor ennyi erővel már Bálintra is hajthatna, csakhát... :)

Nyelvtan? Sajnálom Partit - ő a tanár. Fiatal még, és szerintem baromi jók lennének az órái, HA  figyelnének rá, és legalább egy kicsit is emberszámba vennék.
Bence haragszik rá, azt mondja, azért ilyen az óráin, mert Parti egyszer valami nagy, izomagy haverjával odament hozzá, és elvette tőle a cigit, sőt még el is dobták... nem tudom, hazudott-e, általában nem szokása, de ha még így is van, én is ezt csináltam volna Parti helyében...

Társadalom ismeret.
Hát igen... Itt már voltak dolgok. :D
Falu? Város?
Igazság szerint én inkább élnék faluban, távol a mindentől. :)
Órán kaptunk egy feladatot, az egyik csoport Jászberényről írt, a másik Budapestről - össze kellett gyűjteni, hogy miért látogatnak el oda annyian.
Megkérdeztük, hogy a Jászberényesek írhatják-e a víztornyot, amire igencsak meghökkentő választ kaptunk: 
- Tudjátok mit? Most egy kicsit csúnyán fogom kifejezni magam, de oda felmenni, és onnan szétnézni felér egy fél orgazmussal!
 

Angol? ...Könyörgöm... 

A tesit ellógtuk, csakmert nem volt itt a grizzly medve, és Gyula bá volt a helyettes, aki amúgyse venné észre a hiányzókat - állítólag jó óra volt, Szandi fejberúgta szegénykémet. :) Én viszont már nagyon éhes voltam, meg könyvet is venni akartam, so Vivi meg én kislisszoltunk. Útközben találkoztunk Vivi "hódolójával" - nevet nem ejtenék, mert vagyok vele annyira jóban, hogy ne tegyem nyilvánossá. ^^ Szegény Vivi, láttam a fején, hogy kezd pánikolni, hogy most mi lesz...
Neki most egy másik srác van "gyere-be" üzemmódban, egy másik srác, aki valószínűleg észre sem veszi, csak játszik vele, msnen beszélgetnek, élőben már kevésbé...
Aztán találkoztunk Janóval. :P
Én kicsi Bohócom. :$

A nap hátralévő része?
Volt még egy németórám.

A többi meg már titok. :D

<-- symbol of the day... :P

Aztán, hazafele jövet a buszon maradt a bérletem, meg minden, ami vele volt egy tokban - szval az irataim...

Fajin.

Remélem, anyu azért megenyhül a félévim láttán, és nem lesz ezért olyan mérges.
Meg ofő sem, hogy már megint kilépőt megyek kunyerálni... ^^

Sok pusz mára. :)

Ciao