Ez a dal jár a fejemben, és lassan egy történet kezd el formálódni amúgy ködös agytekervényeim közt, aminek persze semmi köze ehhez a számhoz, csak úgy eszembe jut vhogyan. :D
Íme, ami eddig készen lett:
"Manapság, ha leülök olvasni, minden történet egy emlékkel kezdődik, a főszereplő emlékével, akit ezután bemutat a szerző, bár egyre divatosabb, hogy saját maga mondhatja el, miként alakult a sorsa, s közölheti reményeit, elmondhatja szupererejét, szépségét, dicsekedhet díjnyertes pasijával, barátnőjével, akik egy tinimagazin címlapján végeznék a mi világunkban…
De ez nem az én történetem. Hogy őszinte legyek, amit most elmondok, az sem az én történetem, egyszerűen csak ott voltam és láttam, láttam, amit nem kellett volna.
Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Lógott az eső lába, az emberek pedig árasztották magukból az elutasítást; az időjárás mindenkire mély benyomást tett. Jómagam is a duzzogó, morgó tömeg közepén álltam, egyre csak sóhajtozva és várva, hátha ma hamarabb eltelik a szokásos fél óra, hátha ma kevesebben szállnak fel a buszra, és nem lesz olyan tömeg, hogy heringnek érezzem magam– ám, mint említettem, nincsen szupererőm, nem tudom befolyásolni az embereket.
Valamilyen erőm azért mégis lehet, hiszen van egy fiú a Földön, aki el tudja viselni az örökös gyerekességemet, a fáradtsággal járó őrült kirohanásaimat, sőt, mindezek mellett még szeret is. Jóképű volt, nagy, őszinte, barna szemekkel, keskeny arcával és rövid barna hajával teljesen elütött az ideáltól: se nem vasalta a haját, se nem hordott olyan nadrágot, ami már olyan szűk, hogy ennyi erővel a pasik akár ki is heréltethetnék magukat.
Mint említettem, teljesen átlagos párocskát alkottunk ő meg én.
Mire hazaértem, eleredt az eső, fáradtan terítettem elázott kabátomat a cserépkályha elé egy székre, majd ledőltem a kanapéra, előhalásztam a telefonomat, és tárcsáztam. Végül vártam. Ez volt a legidegesítőbb rész, mert ilyenkor azon kezd el agyalni az ember, hogy valami baj történt – bár az sem kizárt, hogy egyszerűen csak idegeskedik, mert nincs ideje erre várni. Nekem volt időm, mégsem kaptam választ a vonal túlsó végéről, de azért két perc múltán ismét próbálkoztam, ám Tom, a barátom, ezúttal sem volt hajlandó válaszolni. Nem foglalkoztam vele sokat, tudtam, hogy nagyon elfoglalt, közelednek a vizsgái, és nem csak a suliban, mindenütt, a zenesuliban, cserkészeten, táncból… Ilyenkor mindig keveset találkozunk.
Csináltam egy cappuccinót, érdeklődve kiáltottam a lakásba, hogy kér-e valaki más is, és mikor nem kaptam választ, tituláltam, hogy tényleg egyedül vagyok, szó sincs arról, hogy esetleg nem vették volna észre, hogy hazajöttem.
Folyt. köv.
