Ez egy történet, amit még nem is olyan régen alkottam, egy elcsigázott, fáradt, őszi napon. :)
Remélem tetszeni fog. ^^
Hulla fáradtan néztem reggel a nap elé. Nem voltam fenn sokáig, viszonylag korán le is feküdtem – fél tizenegykor -, mégis hatalmas akaraterő kellett annak a két vékony, pihekönnyű bőrredőnek a nyitva tartásához, amit mások szemhéjnak neveznek.
Reggel a buszon nem bírtam a többiek mellé kerülni, magányosan álltam a csukló közepén, épphogy elérve a kapaszkodót. Az egyik élesebb kanyarnál éreztem, ahogy kirándul a könyököm, „Fajin, de legalább nem a bal…”, gondoltam, mert nos, igen, balkezes vagyok, és az egyetlen dolog, ami még életben tart az órákon, az a firkálás.
A suliba beérve megbotlottam a lépcsőben, és hallottam, ahogy a mögöttem jövő srác halkan felhorkan, majd udvariasan elfojtja nevetését. Rendes volt tőle, de tényleg. Ő azok közé a srácok közé tartozott, akik mindenkivel leállnak, csak a magamfajtákkal nem. Nem is bántam – nem vágytam efféle barátokra.
Megálltam a főlépcső előtt, gondolkoztam egy darabig, majd végiggondoltam, merre is kéne mennem.
Fizika. 16-os terem. Ahhoz nem kell lépcső.
Lendületet véve magamon megfordultam, és a folyosó végén levő apró terem felé vettem az irányt. Páran már voltak benn, pár halálraítélthez hasonlatos tekintet meredt vissza rám. Innen-onnan elhallatszott egy-egy „szia”, sőt, a fittebbek még egy „hogy vagy?”-ot is megkockáztattak. Én egyszerűen csak a fejemmel intettem, hogy élek-virulok, ennél jobban nem is lehetnék.
Ledobtam a táskám a padomra, amely az első sorban állt eddig még magányosan – Szandi busza biztosan késni fog. Álltam még így egy darabig, gondolkoztam, majd levettem a kabátom, egy csomóvá gyűrve a fejem alá tettem, és behunytam a szemem.
Csengőszó hasított élesen a tudatomba – ahogy kinyitottam a szemem, elmémbe betódult a teremben akkorra már uralkodó zsivaj, Szandi pedig épp angolleckét másolt.
- Jó reggelt, hétalvó! – nevetett rám a másik oldalról Vivi. Válaszolni már nem volt időm, az ezernyi szálon futó beszélgetéseket az ajtó záródása és a tanár úr léptei szinte kettévágták.
A hetes kiszaladt jelenteni. Leültünk. 28. óra. Igen, tanár úr, ma tizedike van. December tizedike. Hogy? Szóval még mindig egyenletes körmozgás? Rendben, tehát cím: FOLYTATÁS.
Valahogy a keringési időig egészen éberen követtem az eseményeket. Még meg is jegyeztem magamnak, hogy milyen jól bírom. Aztán egyszerre mintha köd ereszkedett volna le elém. Szandira néztem, akinek arcáról sütött az érdeklődés – gondolom az én arcberendezkedésem is ilyesként állhatott abban a pillanatban -, aztán elfordultam, és kinéztem az ablakon.
Odakint zajlott az élet. Hát igen, csak mint nálunk fizikán… „Zajlott”. Néhol láttam egy-egy embert kószálni a parkban, leheletük fehér ködpászmájába burkolózva, ráadásul ma valahogy nem volt akkora forgalom, csak nagy-néha jött egy-egy kocsi, képtelenséggé téve az emlékeim közt szereplő dugók képét, melyek itt, a gimi előtt torlódtak fel mindig. Tovább hordozom tekintetem a parkon. A fák, bokrok már ezer meg ezer melegszínben pompáznak, holott az idő egyre csak hidegebb, hogy én is csak azért nem vacogok, mert alig fél méterre van tőlem a radiátor.
Aztán meglátok egy szobrot. A katona büszkén tartja magasba kardját ágaskodó paripáján, s bár az egész képnek túlvilági hangulatot kölcsönöz a szobor zöld színe, mintha most mégis igazi pompájukban állnának előttem, a vörös-zöld mentés huszár és sötétpej lova, egy daliás, harcedzett páros, örök bajtársak, kik sosem vállnak el egymástól.
Talán ők is megfordultak a városban még ’49-ben? Talán…
Ahogy egyre jobban néztem a parkot, a lovas mintha kivált volna belőle, önálló életre kelve. Láttam a várost, ahogy akkor kinézhetett: nem volt aszfalt, nem volt beton, sőt a kocsik sem ilyenek voltak még. A fák csupasz ágain itt-ott párnákban ült meg a hó, az emberek őszi zekéiket már rég vastag téli mentékre váltották le, a nők vastag szoknyákban kísérték gyermekeiket, a fiatal szerelmesek megálltak egy-egy padnál, s leültek beszélgetni, s pár bizalmas csókot váltani.
A tökéletes idill képét egy ritmus törte meg, egy olyan zene, melyet még egyetlen zeneszerző sem vetett papírra: egy ló vágtatott a havas út mentén a kőhíd felé, lendületével pár kíváncsi szempárt, és nem egy örömteli gyermekkacajt sodort maga után. De nem volt most erre ideje: ez volt az utolsó napja, Klapka György és Damjanich már szervezik a csapatokat, s ő az elsők között szeretne lenni, akik beállnak a hazát szolgálni. A tavaszi hadjárat lassan elkezdődik, nem is ártana, ha a tél, amely most egészen március végéig húzódik talán, odébbállna.
A szilaj mén ütemesen vágtatott keresztül a városon, keresve az utcácskát, ahova végre betérhet. Lovasa mindeközben lázasan forrt gondolataiban: még nem mehet el, még nem!
Épp arra gondolt…
- Tehát delta-phi és delta-t hányadosa állandó, azaz? – nézett rám a tanár úr, kérdő tekintettel.
- Azaz? – emeltem el tekintetem az ablak elől. Majd aztán felfogtam, hogy most hozzám intézte a kérdést. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, majd kinyögtem, ami először eszembe jutott: - Azaz az delta-phi aránylik a delta-t-hez?
- Így van, tehát nézzétek csak, amikor…
És lelkes magyarázásba kezdett megint. Ezúttal a táblára szegeztem a tekintetem, s közben még írtam is, amit kellett. De közben valahol egészen máshol jártam…
Valahol 1849-ben…
A sötétpej éles kanyart vett, lovasának erősen kellett tartania magát. Az ütemek egyre nyújtottabbak, s ezzel együtt lassabbak is lettek, majd az eddig daloló hármas ütem most kettesbe váltott, a mén már csak ügetett, s végül megállt egy hosszú fehér ház előtt, ami hasonlatos volt a környékbeliekhez, csak épp egy gyászjelentés díszelgett az egyik gerendán, ami a terasztetőt tartotta. A férfi leszállt lováról, megveregette a nyakát, majd hátravezette. Menetközben megállt az aprócska papír mellett, levette kalapját, s tisztelgett, majd egy főhajtás után tovább indult, az udvar hátsó részébe, az istálló felé.
Beérve sok üdvözlő nyihogás hallatszott, innen-onnan báránybégetés vagy épp kecskemekegés. A férfi bevezette lovát az egyik szabad állásba, majd előkerített egy pokrócot, azt terítette hű bajtársára, meg ne fázzék, amíg visszaérkezik. Megsimogatta a mén puha orrát, majd ujjait üstökébe mélyesztette, bizalmasan mélyedve a nagy, barna szemekbe, melyek egyre csak súgták: „Menj! Menj már!”
Már épp elszánta magát, hogy elindult, mikor háta mögött óvatos léptek zaja hallatszott, majd halk, megilletődött sóhaj.
- János, hát maga még itt van? Azt hittem… - elhallgatott, s lélegzetvisszafojtva várta, amíg a vitéz - ez a kemény, sok harcot megélt ember – megfordul, s félőn néz a leány csillogó szemébe.
- Itt vagyok – hallatszott a rövid válasz. – Fogadja részvétemet az édesapja ha…
- Ugyan, maga nem ezért jött most ide, nem igaz? – csillant meg vágyakozva a lány szeme, s csak még fényesebb lett, ahogy a férfi arcát elöntötte a pír. – Jöjjön! – A lány megindult felfelé, a szénapadlásra, s a vitéz – miután bizalmas pillantást váltott lovával – követte.
Még fel sem ért igazán, mikor belekezdett.
- Tudja, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jól teszem-e, amit teszek, hogy fontos-e mai jelenlétem itt, maga mellett, hogy tudassam önnel, hogy…
- Hogy? Az ég szerelmére, ne legyen már ennyire gyerekes! Mondja bátran! – nevetett fel a leány, kacaja igazgyöngy volt a föld koszos rögei között.
- Soká tart majd a hadjárat – folytatta. – Nem biztos, hogy visszatértek, ezt jó ha tudja. De…én… Nos, maga, maga gyönyörű, tüneményes, és úgy ragyogja be életem minden pillanatát, akár a Nap a tavaszi réteket, élettel tölt el engem minden pillantásával, amivel oly sokszor ajándékoz; a tekintete oly meleg, vonzó, bájos. Egyik tükrében egy kislány, a másikban már kész nő… Ó, hogy félek én most szavaim súlyától, mindennek következményétől... - A leány most csendben maradt, nem követelt választ. – Csak azt kérem, hogy várjon, mert visszatérek én még ebbe a városba, vissza én, s akkor maga meg én…
- Az ég szerelmére is! – csattant fel a lány. – Nem magázzon engem, nemes vitéz uram, hiszen, ha igaz, amit mond, akkor maga…
- Én… én szeretem kegyedet, maga olyan…
- Te. Te olyan.
- Khm. Te olyan... csodálatos vagy! És…én… - hangja elakadt, ahogy a lány finom, puha ujjait érezte ajkain.
- Várni fogok rád, nemes vitéz; várni, míg vissza nem térsz. De most menj, ha nem tévedek, sietős a dolgod.
A katona csak bólintott, tekintetét mélyen a lányéba fúrta, majd kezet csókolt neki, és elindult lefelé a szénapadlásról. Odalenn levette lováról a takarót, majd nyeregbe pattant, vetett még egy utolsó pillantást a szénapadlás felé, és elindult.
Ahogy vágtatott, szívét betöltötte a diadal, s a város főterére érve lova felágaskodott, ő maga pedig kivont karddal intett az ismeretlennek, hogy készülhet, mert elé most senki és semmi nem állhat.
Valaki megfogta a vállam…
Ahogy felocsúdtam fantáziám ködös homályából Szandi aggódó tekintetével találkoztam.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Hogyne. Bocsi, hol tartunk, nem figyeltem. – Szandi nem válaszolt, csak fejével az előttem lévő lapra bökött. Hát persze! Angol… el is felejtettem, hogy ma vizsgázunk belőle. Át kellett volna nézni a szavakat…
S a dolgozat annyira lefoglalt, hogy többé nem volt időm gondolni a lovasra, s így ő és szilaj ménje azóta is ott állnak megkövülten a főtér közepén, várva, hogy történetük egyszer majd folytatódjék…
